Én, életnagyságban

Az ég elszürkült. Már kint is hideg van. Még négy óra...
Vadászatból visszatérőben mellettem az egyik üzletből mosolyogva kilépett egy férfi, kezében fehér bot... Eszembe jutott róla egy régebbi esetem, amikor szobatársammal mentem buszon valahová, és hátul felszállt valaki, és csengője volt... olyan hangú csengő, amivel karácsonykor szokás jelezni: a fa alatt gazdájukat várják az ajándékok... Megjegyeztem: "Itt a mikulás!" (késő ősz volt...) Szobatársam: "Te barom, ez egy vak!" "Jól van na, nem láttam."
A poén nem volt szándékos. Nevettem rajta. Gonosz dolog lett volna? Valóban sajnálni kell azokat a szerencsétleneket, akik vakok, süketek, mozgás- vagy beszédképtelenek? Azt hiszem, nem. Nem arra van szükségük, hogy sajnáljuk őket, vagy hogy -olykor kétes, hamis- együttérzésünkről adjunk elzéseket feléjük. Meg kellett / meg kell tanulniuk együttélni valamivel, amitől talán soha nem szabadulhatnak, és ami jelentős hátrányt jelent nekik azokkal szemben, akik "normálisnak" születtek és "normálisak" maradtak. Nem tudom, mit érezhetnek. Azt hiszem, vannak, akik könnyebben tudják venni, és vannak, akiket időnként csak hajszál választhat el a teljes kétségbeeséstől - és egy sajnálkozó pillantás, egy "szegény, pedig...", egy "milyen kár érte" eltépheti ezt a bizonytalan válaszfalat. Beilleszkedni próbálnak, tehát ne rekesszük ki őket a sajnálkozással.
Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy vágjuk be az ajtót az orruk előtt. De ne azt lássák, hogy azért segítünk, mert nyomorékok, és mert úgy neveltek minket, hogy a nyomorékoknak segíteni kell - azért segítsünk nekik, mert egy embernek segítünk, és nem azért, mert kell, hanem mert szeretnénk.
Volt egy mogássérült évfolyamtársam, még gimnáziumban. Mindenki szerette, kedves lány volt. (A múlt idő annak szól, hogy ballagás óta nem találkoztam vele, nem hallottam róla. Biztos vagyok benne, hogy jól van.) Az osztálytársai levitték vagy felvitték a lépcsőn - és nem azért, mert megkért valakit, vagy mert az osztályfőnök vagy más tanár vagy bárki utasította volna rá őket. Elfogadták úgy, ahogy volt. Biztos vagyok benne, hogy bárki abból az osztályból (vagy bárki, aki ismerte/ismeri a lányt), ha elmegy az utcán egy mozgássérült mellett, nem azért fogja kinyitni neki az ajtót, mert sajnálja, hanem azért, mert tudják, milyen öröm önzetlenül adni...