Én, életnagyságban

Idefele jövet megint elcsodálkoztam a kedvenc gyalogátkelőhelyemen. (Igen, gyalog járok... most negyed óra sétaútra minek szállnék kocsiba? Csak nyűg: plusz idő míg lejutok, aztán parkolóhely, ráadásul itt mind fizetős...) Azért az a kedvencem, mert akárhányszor járok arra (ami naponta legalább 4, de néha több alkalom), mindig pont akkor vált át zöldre. Legalább egy közlekedési lámpa kedvel. És naponta többször is kinyilvánítja.
Megvolt a reggeli első anyázásom is... Mikor kinyitottam az Ablakot, az szépen megtalálta és feltelepítette azt a nyomtatót, amin tegnap mintegy 80 oldalat küldött át. Milyen figyelmes. Egyre inkább fontolgatom, hogy áttérek itt is a pingvinre... A Picipuha meg idegesítsen mást. Így is épp elég, amikor a sok hepijúzernek kell magyaráznom, hogy "nem, a start menüben nem kétszer kell kattintani." "nem, a fekete-fehér nyomtató nem fog színes képet nyomtatni".
Nem is meséltem még fagyinéni másik klasszikusát: megkérdezte, hogy az OpenOffice-ban hogyan lehet középre igazítani. Megragadtam az egeret, húzom a mutatót a megfelelő gombra, és magyarázom "hát ide kattint...", ekkor ránézek fagyinénire, aki bőszen figyeli az egeren heverő kezemet, hogy hova kattintok. És naív fejjel még azt hittem, csak Urban Legend ez a "a bal felső sarokban próbáltam kattintani, de nem ért el odáig az egér zsinórja" szöveg...
Most pedig itt ülök, és várom az első telefonálót. Van valaki a vonalban? Halló?
---
Kezdek megijedni magamtól. Amint a fenti sort leírtam, csörrent a telefon... Nos, akkor mit is kéne írnom? Talán, hogy egy bizonyos leányzó hívjon fel, miszerint dobta a pasiját és csak rám vár? Vagy esetleg nyerjem meg a lottó 5-öst? Hát, ahogy jelenleg állok, inkább az utóbbi... Két hónapja gondolkodás nélkül az előbbit választottam volna. Hülye tavasz. Mindig betüskésedek.