Én, életnagyságban

Na, megvolt a mai kínaim, ennek örömére megint jelentkezek... A mai nap egyelőre nyugodt... Fagyinéni is csak egyszer hívott, akkor sem ő tehetett róla. Pár nyomtatópatron, de ennyi. Kollegám viszont berakott magának valami furcsa desktop theme-et, szóval most visít meg böfög meg hörög a gépe. Szerintem ő előbb fogja megunni. Én is keresek magamnak majd valamit. Azt is ő fogja előbb megunni...
A kínai fele menet egyre hangosabb zene ütötte meg a füleimet. Először nem is tudtam, mi a furcsa, de amint jobban ki tudtam venni a hangokat, rájöttem. A szokásos indián zenéket játszó csapat játszotta az ősi maja és azték kultúrából nagynehezen felkutatott dallamot. A zavaró az volt, hogy a Zefirelli féle Romeo és Júlia zenéjét nyomták. Nem baj, elég nehezen felismerhetőre sikerült, talán lesznek, akik nem veszik észre...
Van America's Army-m. Este lőni fogok. Nem, nem hagyom, hogy a Büfé csábítása nagyobb legyen... Na jó, legfeljebb ha hugi meg Mistress bent van. Utóbbira éjfél előtt viszont szinte semmi esély.
Fázok. Vacogok. Nincs fűtés, ráadásul a mi irodánk a leghidegebb az egész épületben. Rólam köztudott, hogy nehezen bírom a hideget, a rekkenő nyári hőségben is hosszúujjú pólókban és ingekben mászkálok. És most az épületben szinte mindenki kabátban ül és fázik. Elég fagyos a hangulat. Már wc-re sem merünk járni...
Még négy hosszú óra, és mehetek haza, a jól fűtött lakásba, Szürke Holló csendben duruzsol, és nézek valami filmet. A Wolf's Rain-t már ideje lenne, például.