Én, életnagyságban

A tegnap estém megint elég érdekesen alakult. Az egy dolog, hogy mások bánatait hallgatom végig, mert van egy olyan perverzióm, hogy szeretek megpróbálni segíteni a barátaimnak, ha tudok, szóval ez nem zavar, sőt. Csak azon csodálkozom, hogy miért pont én? A végén még kiderül, hogy tulajdonképpen én egy tök szimpatikus kölök vagyok. No hiszen. Ezt a lehetőséget inkább kizárnám... Vagy a másik véglet: elmondják, mert szerintük úgysem áll szóba velem senki, ergo nincs veszély a szivárgásra. Meg van más lehetőség is biztosan, de így reggel most nem foglalkozok vele.
Ezek után szembesültem vele, hogy hiába maradt rám a lakás egész hétre, szinte az összes betervezett programot le kell(ett) mondanom. Szóval ennyit a bulihétről. Már az alkoholizmus felé tekintgettem, de szerencsére jött hugi Büfébe, és jól megtámogattuk egymást. Az üveg bor félretéve máskorra.
Kikészítettem magamnak a hangfalat. Most már lehet, hogy nem felejtem itthon. Lassan megint ideje volna kicsit becsajozni...
A héten még csak egyszer néztek tökidegen egyedek Herripotternek... Ebben az a furcsa, hogy amíg rövidebb volt a hajam és nem hordtam kalapot, tényleg lehetett volna valami hasonlóság, de most legfeljebb a szemüveg. Még csak egy nyamvadt villám alakú sebhelyem sincsen, mindössze egy vakbélműtétből hátramaradt heggel büszkélkedhetek.