Én, életnagyságban

A tegnapi napom összességében véve katasztrofális volt. Mind munkateljesítményben, mind egyébként. Jut is eszembe, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy Lastfoodnál vettem észre: a mobilrákban lakozó vinyóm már vagy egy hete műanyag zacskóba bugyolálva tengette napjait. (Azon töprengek, hogy tengap hazaérve vajon kivettem-e belőle...) Na nem baj, este hugi adott két pofont (imádom a csajt: mindig tudja, mire van szükségem...), ettől kicsit magamhoz tértem, és elvánszorogtam vízszintesbe. Jót tett.
Ma reggel eszméltem rá, hogy Enikő, a kedvenc közlekedési lámpám már lassan egy hete pikkel rám. Régen amikor odaértem hozzá, barátságos zölden mosolygott rám, vagy éppen akkor mosolyodott el - most viszont vagy épp akkor kezd villogni, vagy már eleve durcás-piros arcát mutatja felém. Csak tudnám, hogyan lehet kiengesztelni egy közlekedési lámpát?!
Reggelre kelve elhatároztam, hogy ma nem hagyom szétcsúszni a dolgokat. Aztán sürgősen kijavítottam a realizmushoz közelebb álló "megpróbálom megakadályozni a dolgok szétcsúszását" verzióra. Ez legalább teljesíthető. Ennek hatására mai első postomat nem is Szürke Hollóval küldöm, hanem már melóhelyen. És közben meg is érkezett az első telefonáló, továbbá már egy nyomtatót helyretettem. Folytatása következik.

"Hülye voltál, mondom magamnak majd, ha ez elmúlik,
csak múlna már el, nem is én vagyok ez már!"