Én, életnagyságban

A szemrehányás jogos, valóban nem árasztom el mostanság az agymenéseimmel a hálózatot. De ami késik, nem múlik. Vagyis néha igen. Nem is tudom. Mostanság kissé lefoglaltam magam. Tegnap alig értem haza melóból, unokatesóm jött egy linuxkönyvet kölcsönkérni, és estig dartsoztunk. Aztán felhívtam Örökmosolyt, és beszélgettünk sokat és jót... de sajnos rútul félbeszakítottak! Ki gondolta volna, hogy már csak 44 percnyi zseton van a kártyámon?!
"Ébredj! Szelídülj meg! Mennyi kedves állat nyomja hozzád a nedves orrát - ez Mennyország!"
Holnap pedig melóból fogom magam, és megyek Bépére, találkozni vele. Remélem, nem fog megint esni. Ma zuhogott. Ebédszünetben morgolódva indultam törzshelyemre, de menetközben rájöttem: én szeretem az esőt. Szeretek az esőben sétálni. Valahogy minden más. Minden nyugodtabb. Mármint körülöttem mindenki rohan, fedezékbe húzódik, előkerülnek az esernyők, a kölykök telefonfülkétől telefonfülkéig, kapualjtól kapualjig sprintelnek, nehogy megázzanak, ott kifújják magukat kicsit, aztán jöhet az újabb vágta... Az emberek sietnek, nem állnak le beszélgetni egymással, a világ felgyorsul - én pedig nyugodtan, lassan sétálok benne. Belelépek minden tócsába, és nézem, hogyan fodrozódik a felület. Kikerülöm az esernyőket, félreállok a sprintelők útjából, én nem menekülök az esőtől.
Aztán jön a felismerés: beázott a cipőm, a hajamból ömlik a víz, ráadásul a farmerdzseki alatt egy szál póló igen hűvös viselet ilyenkor. De nem bánom. Az a pár perc nyugalom megérte.
Tegnap elcsábultam: vettem két Janikovszky Éva könyvet. Első pillantásra kicsit drágálltam, de miután elolvastam az egyik novellát belőle (a Mosolyogni tessék első írását), rögtön rájöttem: bőven megérte. Ennél jobb befektetésnek már csak az a 44 perc minősült (meg a többi a héten, amit Örökmosolyjal eltelefonáltunk), és ajánlom bátran mindenkinek.
A DeviantArt oldalán tallózgatva találtam a baloldalt látható gyöngyszemre. Remélem, az alkotója nem haragszik meg, amiért másoknak is megmutatom. Egyszerűen megfogott a kép. Egész nap ott figyelt az egyik ablakban melóhelyen. Szabad perceimben többször visszatértem, és próbáltam megfogalmazni, hogy mi az, ami ennyire vonz a képben. Nem tudom, talán jobb is, hogy nem tudom megfogalmazni. Ki tudja, mi történne vele, ha nem tartanák vissza a zsinórok. Ki tudja, mi történne vele, ha nem tartanák meg a zsinórok. Talán felkelne, elfutna - talán összeesne, magába roskadna. Mindannyiunknak megvannak a magunk zsinórjai, ki kapaszkodásra használja őket, ki szabadulni akar tőlük - és vannak, akiknek csupán emlékeztető arra, hogy van odafent valaki, aki figyel rájuk, vezeti a lépéseiket és nem hagyja elesni őket.
Csapongok. Egyik pillanatban lázasan töröm a fejemet, mit felejtettem el. A másik pillanatban szeretnék futni, csak azért, hogy érezzem ahogy magam mögött hagyok dolgokat. Aztán azért akarok futni, hogy új dolgokat találjak. Eszembe jutnak a barátaim. Végre nem csak látom, hanem fel is fogom: számítanak rám és én számíthatok rájuk. Köszönöm. Mindenkinek köszönöm.
Tavasz van. Pitymákolnak a zsendicék, dörgicsélnek a muzdujok, és most már tudom: ébren vagyok én is.