Én, életnagyságban

Hazafele jövet... Edward Shearmur: K-Pax filmzene... Halk, lágy dallam, mégis erőteljes a hatása. Hosszú ideje először nem azért nézem a felhőt, hogy esőt hoz-e. Napsütötte oldal, árnyékos oldal. A napos oldalon sárga ház, tiszta, ragyogó. Firkamentes vakolat, karcmentes ablakok. Az árnyékos oldalban magára hagyott, vöröses vakolat - néhol elfáradt. Az ablakon hevenyészve levakart falragasz, a betűi kivehetetlenek. Emberek járnak az úton. Hegymenet: furcsa vízió.
Képzeld el, hogy felállítasz egy kamerát. Képzeld el, hogy másodpercenként egy képet rögzítesz. Képzeld el, hogy aztán ezt normális sebességben játszod le. Másodpercenként 24 kép, Mindenki rohan. Minden csíkban mozog. Mintha szellemek ugrálnának az úton körülötted. Arc nélkül, alak nélkül, épp csak halványan érzed: ott vannak.
Az út mentén régies tervezésű kandeláberek. Szinte látod, ahogy a villanyégők helyett gázlámpák fénye izzik fel lassan. Időgépben sétálsz: úgy érzed, hajszál választja el az akkort a mosttól. Ma van? Vagy tegnap? Húsz éve, vagy húsz év múlva? Számít ez?
Séta tovább, ismét a jelenben. Már csak szél hiányzik, ami a hajadba túr. Éslőn, mintegy varázsütésre: a kertben váró fenyők ágai lasan hajladoznak. Mellettük a kis nyárfák sürögve rázzák lombjukat. A vén diófa épp csak lustán legyint egyet. A szél hátulról fúj, de nem baj: épp nem csapja arcod elé a hajadat.
Hát nem idilli? Még a hangyákat is látom a járdán rohangálni: fontoskodva forgolódnak, azt hiszik, az egész világ sorsa múlik rajtuk.
Kár, hogy ez nem én vagyok.
Nem én megyek ott, nem én nézem a felhőt, a házat, az utakat, a kandelábereket, a fákat, a hangyákat... látom a hátamat: a saját árnyékomban járok. Szeretnék lassítani: nem lehet. Szeretném leelőzni magamat: sosem leszek rá képes. Saját lábnyomom bilincsében várom az út végét.
És a zene, mely megmutatta: másképp is lehet, még szól, de lassan végére ér a lemez, a gramofon tűje sercegve járja az utolsó végtelen kört a fekete jégpályán...