Én, életnagyságban

Na, köszönöm szépen, de ez azért így már sok volt. Délelőtti önkéntes mélyrepülésem (ami Pink Floyd zene és régi emlékek felidézése segítségével jött létre) épp befejeztem, erre Kolléga fogta magát, és Sade-t rakott be. Nem mondom, jó zene, de túúl befordulós, legalábbis most nem voltam felkészülve. A holló majdnem átzuhant újabb földközeli élménybe. Szerencsére azóta jött egy ebédszünet, és épp Jean-Michelle Jarre csillogtatja hangfalaim tudását. Mivel instrumentális zenét nyom, ezért nem fogok idézni a dalszövegből...
Ebédről visszafele jövet megint fagyizásra adtam a fejem. A bodzafagyi nagyon finom! Pedig a bodzát eddig csak két módon szerettem: borként és így. Esetleg még Bodzilla formájában. (Mindenképpen szeretem, csak nem tudom, hogy Bodzilla mennyire sorolható a bodzák közé...) Szörpben például ki nem állhatom! Visszatérve a fagyira: megállapítottam, hogy kedvenc fagyiskocsim egyszerre a legjobb és a legrosszabb fagyizó. Jó, mert 80Ft-ért 5 dekás gombócokat adnak, és nagyon finomakat - rossz, mert mindezt másfél gombóc kapacitású tölcsérbe teszik. A harmadik gombóc majdnem leesett az alkotmány (gy.k.: a fagyim) tetejéről...
Jelentem, jól vagyok. Mondom mindezt azoknak, akikkel mostanában kicsit kevesebbet tudtm beszélgetni a kelleténél, de olvassák eme irományomat. Napló? Helyzetkép? Sirámfal? Mikor mi. Most épp képeslap Esztergomból.