Én, életnagyságban

Tegnap apám kiakadt azon, hogy nálam a pihenés nem azt jelenti, hogy meghatározott időrend szerint felkelés, gyors zuhany, pontos időben elkezdett ebéd, és egész napos hapták. Nem, én szeretek ilyenkor lustálkodni. Máskor is, de máskor nem tudok. Szóval szeretek még amúgy ágyból megnézni valami filmet (tegnap ez a Firefly pilot-ja volt), aztán egy jó könyvvel beülni a kádba, kicsit ázni... Jót tesz megfáradt öreg csontjaimnak... amik ugyan nem öregek, de a derekam időnként tud fájni rendesen... Szóval csapott egy ordítozást, hogy hogy képzelem, meg hogy hetente egyszer tudunk összeülni, én meg nem vagyok hajlandó alkalmazkodni... Hát, már egyszer megmondtam neki, hogy az ilyenekkel csak azt fogja elérni, hogy amint lehet, úgy eltépek itthonról, hogy vissza se nézek. Hát, 85 ponttal csak felvesznek, szóval már csak a koleszt kéne elintézni, és aztán egyelőre megoldódik a dolog... de ideje lesz valami egyetem melletti melót keresni, amiből fent tudok tartani egy albérletet meg némi középszintű életvitelt. Na, ennyit a bosszankodásról. Délután rátettem a kezemet egy Call of Dutyra, mert mindig csak halgattam a Büfében, ahogy időnként néhányan terepszínű ruhát öltenek és félrevonulnak lövöldözni, gondoltam, kipróbálom én is. Nem is rossz játék, nem is rossz. Nem túl nehéz, nem túl könnyű, nincs hatalmas gépigénye, mégsem csúnya. És hálózatban is khirály, reggel fél 3 körül az áldozataim száma már kezdte elérni az áldozattá válásaim számát...
Lemaradtam egy Sting koncertről, de sebaj, jövő héten Ghymes, talán Slipknot, utána pedig Fesztergom!!!