Én, életnagyságban

"Budapest fényeit már nem én gyújtom meg
Az egész város régóta beteg
És veled is, édes, valahogy másképp van,
Mint ahogy normálisan lehet...
[...]
Zuhan a város,
Zuhan az élet,
Velük zuhanok
Magam is, félek,
Furcsán-hidegen
Égnek a fények,
Áll a bál."Zuhan a város... zuhan az élet. Itt állok, és nézem, ahogy körülöttem minden összeomlik. Várakat és kastélyokat nyel magába mások mocsara, hegyeket rombol egy-egy rosszul kimondott szó, s az önhittség és önelégültség seregei tapossák szét a kerteket. tt állok a terjedő pusztaságban, és nem értem, miért csinálom még. Van vár, melyből én húztam ki a falakat tartó téglát. Van kavics, melyet odébbrúgtam dühömben, és falvakat temető lavinát indítottam el vele. Leülök, a fejemet fogva. Miért vagyok még itt? Mit keresek? Lefekszem, behunyt szemmel, várva, hogy egy szikla temessen maga alá. Aztán... behunyt szemem mögül rámmosolyog egy arc. És mégegy. Arcok serege néz rám, ki szomorúan, ki vidáman, ki dühösen, ki bátorítóan. És már tudom, miért csinálom tovább. Már tudom, kiért és kikért kelek fel újra a földről. Már tudom, kiért és kikért ásom ki magam több tonnányi törmelék alól is.
"Győztél felettem, mert az végzetem,
Hogy harcaimban bukjam szüntelen,
De új erővel felkeljek megint."