Én, életnagyságban

Tegnap buli Álmodóval és Tagadóval. Szokás szerint? Nos, elvileg az lesz belőle. Gyakorlatilag majd meglátjuk, mivel nem kaptam kollégiumot. Helyhiány miatt elutasítottak, szokás szerint. Öröm lesz napi 5 órákat bumlizni. Nem baj, most nem ez a lényeg.
"i've felt the hate rise up in me
kneel down and clear the stone of leaves
i wonder out where you can't see
inside my shell i wait and bleed"Buli... Koncert, meg utána aftörparty. Szólt a soksok zene, én leginkább a Rammstein számoknak tudtam örülni, meg hogy kétszer is leadták a Wait and bleed-et. Talán nem sokat használt, hogy pont a hangfal alatt-előtt telepedtünk le, talán ezért is fáj még kicsit a fejem. De jól éreztem magam, és ez a lényeg.
Reggel, vonatra várva... Ülök a nyugatiban a padon, mire odajön egy srác, farkasos pólóban, és elkezdni nyomni a frankót. Hogy neki két menyasszonya van, akik persze nem tudnak egymásról. Hogy ő modellkedett egy évig, valami olasz cégnek. Hogy nem kéne eldobni a Magyar Kultúrérzést azzal, hogy külföldi zenét hallgatok. Meg volt a véleménye persze a progmatosokról is: mindegyikük csak ül a gép előtt, és semmi élete nincsen. No persze. Nem mintha nem beszéltük volna meg előtte, hogy mindketten ugyanabból a buliból jöttünk. De hát ez van. Mindenesetre olyan szépen sütött róla az a nagy nemzeti önelégültség, hogy bele is lehetett volna vakulni - ha nem övezi az egészet valami egetverő sötétség. No meg sokat rontott az öszképen az is, hogy a srác magasztalt "veszkócsizmája" talpa félig levált. Ráadásul össz vagyonából sem futotta neki vonatjegyre. Nem baj, biztos én csinálom rosszul a dolgokat, és neki van igaza.
Valahogy csak feljutott a vonatra... Félálomban még hallottam, ahogy a szomszéd ülésen állomásozó leányzónak odaveti, csak így könnyedén: "Levadásználak, de menyasszonyom van." Éljen az önbizalom.
Aztán hazaérés reggel hétre. Apám épp vitte anyámat melóba, mire leértek a kocsihoz, én már azt hiszem, aludtam. Mikor visszaért, valamit mondott, emlékszem rá, bár arra már nem, hogy mi volt az, mert behunytam a szememet és aludtam tovább.
Pókhas segélykérő telefonjára ébredtem. Merthogy odabent nem tudott valamit. Én sem, átirányítottam Kollégához, de sajnos nincs menekvés, visszaaludni nem tudtam. Ekkor, kialvatlanul, morcan és karmolós kedélyállapotban találtam rá langalétra legfrissebb blogbejegyzésére. Ha akkor ott lett volna közelben, most valamelyikünk azt hiszem, nem élne. Azóta kicsit lenyugodtam (no ja, sikerült elintéznem a sátrat, a sört és Álmodó jókedvét), úgyhogy már csak azon fogok töprengeni, ha szembejön, hogy érdemes-e rá pazarolni a nyálamat.
Azért még reménykedek, hogy holnap történik valami, amitől jobb kedvem lesz. De úgy néz ki, azt is elintéztem, hogy ne történjen.