Én, életnagyságban

"Sötétség. Vajon áll az idő, vagy tovarohan? Félénk gyermekhang szakít
vérző sebet a csenden.
-Hol vagyok?
(Sehol.)
Percek vagy örökkévalóságok múlva új seb szakad a némaságon.
-Miért vagyok itt?
(Mert itt akartál lenni.)
-Ki vagy te?
(Te ki vagy?)
-Ki vagyok én?
(Ezt neked kell tudnod.)
-Miért van itt sötét?
(Mert félsz a fénytől.)
-Miért vagyok egyedül?
(Mert nem akartál másokat bántani.)
-Hogy kerültem ide?
(Elmenekültél.)
-Ki elől menekültem?
(Önmagad elől.)
-Miért nem emlékszem semmire?
(Mert nem akartál visszamenni.)
A csend lassan begyógyítja sebeit. Valahol máshol világok születnek és
múlnak el nyomtalanul, míg újra felhangzik a kérdő hang.
-Nem látok semmit.
(Mert nincs itt semmi.)
-És én? Én itt vagyok!
(Itt nincs semmi.)
-Akkor én nem létezem?
(Ezt neked kell tudnod.)
-De ha nem létezem, akkor miért fáj az egyedüllét?
(Mert mindig volt melletted valaki.)
-Mindig?
(Akkor is, amikor nem láttál senkit.)
-Nem emlékszem semmire.
(Mert nem akarsz emlékezni rá.)
-Miért?
(Mert az emlékeid miatt jöttél ide.)
-Hogy ne bántsak másokat?
(Igen.)
-Akkor most... boldognak kellene lennem.
(Miért?)
-Mert nem bántok másokat.
(Gondolod?)
A sötétséget vakító fény váltja fel. Képek.
Egy temetés - a sír körül állók közül ketten hiányoznak. Az egyik a
sírban van. A másik sehol.
Egy kocsmaasztal. Szomorú vándorok koccintanak. Senki sem néz az
asztalfőnél álló üres székre.
Egy erejét vesztett lány egykedvűen nézi a plafont. Kezei egy
pillangókéssel játszadoznak.
Egy kifürkészhetetlen arcú lány néz maga elé. Senki sem tudja, hol járhat most.
Egy levelesládában gyűlnek a levelek. Senki sem olvassa el őket.
Egy telefon csöng... egyre halkabban, míg végül lemerül, és örökre elhallgat.
Újra a sötétség.
-Talán jobb lett volna, ha sosem vagyok ott.
(Valóban?)
Újabb képek jönnek.
A vándorok sosem ültek asztalhoz. Mikor elmennek egymás mellett az
utcán, figyelemre sem méltatják a másikat.
Fénykép, fekete keretben. A képen a lány nyakában egy ankh lóg.
Egy könyvtár, mely nem nyit ki szombatonként, asztalai körül nem ül
vidám társaság.
Egy füzet, melybe sosem kerültek novellák.
Egy páfrány, testvér nélkül.
Sötétség. Némaság. Aztán...
-Nem igaz! Valaki megtette volna! Nem én voltam a lényeg!
(Biztos vagy benne?)
A válasz bizonytalan.
-Igen.
(Talán. De talán nem.)
-De fájdalmat okoztam másoknak. Te mondtad.
(Igen.)
-Akkor biztosan jobb így.
(Ha te mondod.)
-Így nem fáj nekik.
(Talán. Talán igen.)
-Visszamehetek?
(Eldobtad magadtól a visszautat.)
-Hát sehogy sem tehetem jóvá?"