Jukebox
Olvasmányaim
AlkotókAgytalanítókNesztek TesztekKépsorokLábnyomok
|
2004-12-02
Tegnap este ki voltam akadva, aztán mentem aludni. Vigyorex bekapcsolva hagyta a gépét, hogy menjen zene, ami nem is baj, mert én is szoktam... csak az ő gépe pont úgy zúg, amitől megfájdul a fejem, úgyhogy elővettem Drágaszágot, és fülhallgatóval zenét hallgattam. Mikor reggel felébredtem, épp az egyik mese szólt a Bran: Tír na nóg albumról, és hirtelen furcsa érzésem támadt...
A mese ez volt: "A larmori erdő régesrég hatalmas rengeteg volt. Bretánia egyik partjától a másikig ért, és a belsején át nem vezettek utak. Lenn Délen, ahol az erdő az óceánig futott, a parti fövenyen állt egy ház, ebben lakott a larmori erdei ember. Szótlan, komor embernek látszott, de nem volt az - szótlansága az erdő neszező csendjéhez hasonlított, komorsága pedig inkább az égmagas fák tövében, erdei tisztásokon megszokott félhomály lombokon átszűrt fényekkel, mosolygó felvillanásokkal teli nyugalmára emlékeztetett. Egyedül élt. Napjai egyszerűen teltek. Kelt a kelő nappal, bebarangolta az erdőt - gombát, gyümölcsöt, gyógyfüveket, hullott ágakat gyűjtött, csatangolt a sűrűben megbúvó réteken, heverészett a tisztások füvén az eget bámulva, vagy szárazon maradt lombsátorból leste a tavaszi és őszi esőket. Alkonyatkor hazament, a vízbe szórta, amit a víznek gyűjtött, eltette, amit magának. Egy forró augusztusi napon, ugyanúgy, mint az év töbib napjain is, felkelt pirkadatkor, rövid pillantást vetett a tengerre, és elindult a fák sűrűjébe, hatátozott szándék nélkül. Hagyta, hogy az erdő vezesse, mint máskor. Puha mohán lépdelt, évszázados avartakarón csörtetett át, feketeszedret evett a bokrokról, csalitosokban leste a melegtől tikkadt őzeket, mígnem egy tölgyrengeteg közelében addig soha nem hallott zajra lett figyelmes: mintha a levelekről összeverődő napgübicsek peregtek volna alá. Elindult, hogy megkeresse a hang forrását. Ahogy közeledett hozzá, egyre tisztábban hallota, hogy a fák közt valaki gurgulázva hahotáz, bugyborékoló nevetéstől fuldokolva csevegve, csicseregve, csacsogva, csobogva fecseg. Felnézett az égre, de a végeérhetetlennek tűnő csevely nem onnan szólt, mint először hitte - a szikrázó kék ég csak visszaverte a hangözönt. Nézte a fákat, de tudta jól, hogy az összeverődő levelek másképpen beszélnek. Mikor a tölgyesből kiért, a közeli tisztáson ott ácsorgott a forrástündér, blugy-blugy, üvegszínű hajjal, tómélyzöld szemekkel, és ahol felbukkant a föld alól, túlcsorduló nevetéssel szórta maga köré a sziporkázó beszédcseppeket. Az erdei embert abban a minutumban megbűvölte a bájos tündér. Megtorpant, mozdulatlanná merevedett, mint akármelyik fa a közelben, és nagy, betelhetetlen lélegzettel itta a szertefröcskölő kedves szóözönt. Késő délután, mikor a gyönyörűség miatt érzett első rémületén úrrá lett a vágya, közelebb ment a forrástündérhez, és üvegszínű hajába merítette két kezét. A tündér nevetett, a larmori ember pedig azt érezte, hogy a fák tövéből örökre eltisztultak a minden-őszi ködös harmatok. Nézte tisztára mosott két kezét, és látta tükrükben önmagát, szája szögletében a tündér kiapadhatatlan mosolyával. Alkonyatkor boldogan ment haza, két tenyerét magasra tartva, hogy a tündér érintése ne keveredjen más érintésével. Egész éjjel ágya szélén ült, halványan sugárzó kezeiben bámulta a tündér harmat illatú közelségét. Másnap korán hajnalban futott a tisztásra, a fáradhatatlan tündérkét nézte leplezetlen csodálattal. Késő délután aztán közelebb lépett hozzá, és tómélyzöld szemébe fürdette arcát. Ahogy újra kibukkant a szemek felszíne alól, új világban találta magát. Máshogy énekeltek a madrak, mást sugárzott az átfűtött, alkonyi mennybolt, kecsesebbek lettek a fák, és évek hosszú történetei merültek föl a tündér mindent betöltő szavaiból. Kézfejét magasra tartva, arcát az ég felé fordítva indult haza, ült az ágya szélén, és az éjszaka minden szösszenésében, a tücskök cirádáiban, a hosszan elnyúló tengerhullámokban csak a tündér hangjait hallgatta. Szimatolta bennük bőrének kutak mélyéről felcsattanó, tiszta víz illatát. A harmadnap hajnali első napsugarak már a tisztáson találták. Neki nevetett a tündér, hozzá szóltak szavai, őt hívta szomját oltani a tündér lénye teljes egészében. Késő délután a larmori erdei ember anyaszült meztelenre vetkőzött, odalépett a forrástündérhez, átölelte, és hagyta, hogy kívül-belül átjátják egymást, tisztára mosva a külön töltött éveket. A larmori ember könnyű lett, úszva lebegett a tündér ölelésében. Amikor alkonyattal hazaindult, szétnyíltak előtte a fák, hozzádörgölőztek a levelek, hátukon hordták a füvek, mert mindenki részesülni akart a tündér ölelésének frissítő csodájából. Hazaérve ácsorgott szobájában, és úgy érezte, hogy faltól falig, padlótól mennyezetig betölti a házát, de ugyanígy megtelíthetné a világmindenséget is, vagy lehetne nagy, habos felhő, barázdában heverő párahalom, még tán fű hegyén billenő harmatcsepp is. Azt hitte, most már valaki másként, a tündérrel eggyéváltan, minden lehetséges. Nyugodt izgalommal készült a másnapra, hogy átadja a tündérnek mindazt, amit ő tud: az erdő titkait. Hajnalhasadtával a földön kúszó első sugarakkal versenyt futva iramodott a tisztásra, összekapkodva, ami sietős útjába akadt: hirtelen merített avarszagot, ragadós, édes illatú gyantát, félbetört csalán csípéseit, bogárpáncélt, elhagyott csigaházat, kéregbe rajzolódóemlékeket. Ingébe felfogva szorította magához az első szavakat, amiket a tündér elé akart önteni szerelmesen. A tisztás közelébe ért, sietősen leste, mit lehetne még összeszedegetni, de akkor zavartan megtorpant. Egy pillanatig azt hitte, eltévedt a nagy buzgalomban, mert nem hallotta a tündér hangját. De nem, nem tévedt el. Ott állt a magára hagyott tisztás közelében, s a kis rétre kiérve a forrásnak már csak hűlt helyét találta. Vékony erecske árka mutatta, merre ment. Az erdei ember futott az árok mentén, egészen a tengerig. A hatalmas vízben vékony, sötét csíkot látott, az előle menekülő forrástündér utolsó nyomát. A tündér, szerelmes ölelése után, az éjszakai erdő magányos csöndjében megijedt, hogy a larmori komor ember egyszer majd az útjába fekszik, testével eltorlaszolja a külvilágba vezető utat, és neki ott kell megposhadnia azon a fák közt szűkölő tisztáson. Elindult, amerre a nagy víz vonzotta, és belevetette magát rokoni ölelésébe. A sötét csík a mai napig ott látható a tündér nyomában, amerre elvitte magával a larmori emberből kimosott erdei komorságot. Ebbe a sávba soha nem úsznak halak, de ha az erdőből kivénhedt fákat, az elszáradt faöregeket magával húzza a dagályból visszavonuló tenger, a fák csak ezen a sávon át úsznak el, messzire, valahová a boldogok távoli szigetei felé. A larmori ember hetekig állt a tengerparton, várta, hogy visszajöjjön a tündér. Később, a novemberi tengeri ködök elől visszatért a tisztásra, agyában bontakozó őrülettel keresni kezdte a tündér hangjait. Megpendítette a füveket, összecsendítette a lekopaszult ágakat, majd egyre vadabbul tombolva nekiugrott a fákat döngetni. Napokig tartott eszeveszett dühe, mígnem kifáradt és lecsendesült, mint az ősz végi viharok. Visszavánszorgott a tisztásra, lerogyott azon a helyen, ahol a forrástündér felbukkant a föld alól, és a közeledő hidegben szép lassan megkövült. Tavasz közeledtével azonban a belseje ismét fölengedett. Első gondolatával a tündért kereste, de mozdulni már nem tudott. Ekkor, kétségbeejtő helyzetében felcsordult benne mindaz, amit a tündértől kapott a rövid három nap alatt, és sírni kezdett. Megkövült szemei nem engedték elfolyni a könnyeit, a könnycseppek ezért befelé kerestek maguknak utat, és bent, az egykori hirtelen támadt vágyak helyén hullni kezdtek a mélybe. És ahogy hullottak, csodák csodája, visszhangozni kezdték a tündér hangjait: a larmori ember önmagába zenélő nyelven zokogó cseppkőbarlanggá lett. A madarak gyakran raknak fészket a nyílásba, ami egykor a szája volt. Azon keresztül ámulattal hallgatják a tündért idéző csobogó, csacsogó, csicsergő cseppeket, és gyermekeik nem éneket tanulnak, hanem a víz szüntelen csevegését. Ha egyszer a larmori erdőben jársz, ami ma már csak kis liget, figyeld a madarakat: majd így szólnak hozzád..."
Széljegyzetek:
Megjegyzés küldése
|
