Én, életnagyságban

Vicces dolog hajnalban lefeküdni. Még viccesebb, ha nem tud az ember elaludni, mert hirtelen azon kezd gondolkozni, hogy mennyire egy hajszálon függ a jövője. Ha hirtelen belehasít, hogy ha nem tesz le minden vizsgát (na jó, talán nem mindet, csak a 90%-ukat, ami így is... 5 vizsga, 5 gyakorlat és egy szigorlat), akkor tulajdonképpen... nem is tudja, mi lesz. Mert ha ott kell hagyni az egyetemet, akkor ugyan mihez kezd? Mihez ért? Semmihez.
És ha mégis sikerül letenni őket, akkor ott a következő félév... és még mintegy négy év... amiből az utolsó egy-kettőt fizetni kell már. Honnan lesz rá pénz? Miből?
Szóval nem tudtam aludni, és nem akartam ezen gondolkozni, mert akkor végképp megkergültem volna, vagy még rosszabb. Talán feladom. Ehelyett a Harry Potter ötödik kötetét olvasgattam a konyhában, mert nem akartam a lámpafénnyel zavarni a szobában alvókat. Közben hallgattam mindenféle muzsikát.
Vicces, amikor hajnalban...vagyis reggel furcsa dolgokat lát az ember. Mikor a lakótárs kijön reggelizni, és mögötte mintha állandóan ott motoszkálna valaki, pedig mindenki más alszik még. Mintha az a lakótárs a kezéből ejtené le a földre a papucsát, pedig végig a lábán volt. És mintha kutyaugatást hallanék, amikor épp azt olvasom, hogy Szipák macskákat kerget. Lehet, hogy az a zenében volt, bár kicsit kételkedek benne.
Mindegy. Ittam kávét, majd bent eszek is valamit, és valahogy túlélem a napot.
De legalább elkészült egy rövid írás a deviantart pályázatra szánt képhez. Valahogy a képet egyedül nem éreztem elégnek.
Na, ha nyerek vagy jó helyezést érek el, akkor belinkelem talán.