Én, életnagyságban

Gótuló gót ül a gátőr gőtéjén. Goethe-t olvas.
Én kérek elnézést.
Ha már úgyis segget csinálok a számból, megemlíteném azt a két kifejezést, amit a bazmeg kiszorított: "legyen szíves" és "köszönöm".
Ó, azért lehet hallani. Merthogy már úgy beidegződött. De nem csak úgy odavetjük ezeket? Bemész a boltba, "napot, 'gyenszves egy doboz cigit... kösz." vagy "szasz, azt a cigit adjad már.."
Milyen meglepő lenne bemenni, mosolyogva köszönni... És nem csak úgy szánkra erőltetni egy izomgörcsöt, hanem arra gondolni, hogy én most tulajdonképpen megszerzek valamit, amire szükségem van. Igen, felemelték az árakat, de most egy percre felejtsük már el, hogy ki a hibás... Venni akarunk egy doboz cigit, és ebben a boltban talán hozzájutunk.
"Szép napot! Legyen szíves adni egy doboz cigit! Igen, a kéket kérném. Köszönöm!" Huh, még akkor is jajjdemás, ha csak úgy odavetjük.
Volt, aki elcsodálkozott, hogy egy nálam két évvel fiatalabb eladócsajnak is azt mondtam: "Legyen szíves!"
Viszont érdekes módon az eladócsaj nem "mármegintvevő" sóhajjal, nyögve kelt fel a kartondobozról, hanem megkérdezte, hogy miben segíthet... Jé.
Persze lehet, hogy csak szerencsém volt, és kifogtam valakit, aki udvarias. De csak azzal lehetünk udvariasak, akik velünk is azok?
Egyszer szálltunk le a villamosról, és a szokásos "a korlát másik felén is elférnek" mentalitású suhanc állt az ajtóban. Csak annyit mondtam udvariasan, mindenféle malícia nélkül: "már elnézést..."
Tényleg. Nem volt benne gúny, fenyegetés. Úgy mondtam, mintha csak köszönnék.
A suhanc pattant, sértődés nélkül átengedett minket. (Nagy táskákkal nem lehet elférni a korlát "másik felén"...)
Állítólag frappáns voltam. Mittom.

De jó, megint írtam egy csomó hülyeséget. Legalább telik az idő.


Hétfőn egyetem.