Én, életnagyságban

Kis késéssel ma hivatalosan is megtartottuk a születésnapomat. Bátyámék elfoglalt dolgozó emberek, eddig nem nagyon értek rá. Az ötlet: apámék a helyi ingyenes reklámújságban láttak egy szlovákiai görög éttermet (görög étterem, csak szlovákiában van), nosza, menjünk oda, úgyis itt van nem messze. Fel is kerekedtünk úgy... délután 4 körül, mert akkorra értek ide bátyámék.
Elindultunk. Itt van a város úgy ötpercnyire. Tényleg annyi lett volna, ha nem kanyarodunk rossz irányba. Apám, aki vezet, szid minket, hogy 1. miért dumálunk a hátsó ülésen, nem látja tőlünk az útjelző táblákat, 2. miért nem figyeljük a táblát. Igaz, mi azt se tudjuk, hova megyünk, de az kit érdekel?
Hosszú kanyargó szerpentineken, lepukkant, elhagyatottnak tűnő falucskákon keresztül megérkeztünk egy benzinkúthoz, ahol elmagyarázták, hogy meddig kell visszamenni, és hol kell lekanyarodni. Visszamentünk, lekanyarodtunk. Szürke, néptelen utakon haladtunk, az elhagyatottság kerülgetett mindent. Az idő borongós, a nap már alacsonyan állt. Hangulatos. Megérkeztünk a megfelelő faluba: egy halott üdülőtelepre. Az ajtók-ablakok lelakatolva. A boltok üresen konganak. Kitaláljuk, hogy hol kell felkanyarodni. Igen, fel: mintegy 60-70°-os emelkedőn kaptatunk felfele, öten az autóban. Panoráma panzió. A tövében strand. A hegyoldalban. A panziót másfél éve zárták be végleg - a strand akkor már valószínűleg nem üzemelt. Egy idős úr próbál útbaigazítani, de szómenés jön rá, mintha másfél éve mi lennénk az első ember, aki szóbaállt vele. Kezdem magam lovecraftian érezni. Mintha a "faluban" csak kb. 4 család élne még, és ők is vadásznának egymásra.
Leálítjuk a szómenését, mondván éhesek vagyunk, és megyünk a jelzett irányba. Hoppá, vége a falunak! Nem baj, a következő faluban készségesen elmondják, hogy merre kellett volna mennünk. Megtaláljuk a megfelelő leágazást (felágazás?), amin eljutunk.. egy elkerített házhoz. Egyetlen férfi áll kint az ajtóban. Mint kiderül, ez a görög étterem - illetve ez volt, csak már bezárt. Nem kaptak papírt, vagy valami ilyesmi gond lehetett, nem tudni pontosan, a tulaj görög, nem beszél se magyarul, se szlovákul, egy nő jött ki, ő tolmácsolt.
Hát, csalódottan megyünk visszafele. Megállunk a határtól nem messze, beülünk egy már ismert kis vendéglőbe és ott vacsorázunk. Nekem az jut eszembe, hogy ma elvileg a születésnapomat ünnepeltük. Hát, hangulatos volt, de talán ezt a hangulatot mellőzném még úgy néhány száz évig. Nem hiányzik az elhagyott épületek látványa. Még most is arra gondolok: olyan volt, mintha evakuálták volna a településeket. Mintha járvány irtott volna ki mindenkit.

Valahogy kevésbé voltam éhes a vendéglőbe érkezvén, mint amikor elindultunk.