Én, életnagyságban

Gyerekkoromban mindig imádtam Miskolcon lenni a nagyszülőknél. Ovis voltam, amikor Miskolcról Esztergomba költöztünk, de minden nyáron ott töltöttem legalább egy hónapot - többnyire az egész nyarat. Volt egy telkük fent Miskolc-Tapolcán, rajta egy nyaralóval. Vezetékes víz nem volt, de áram igen (nagymamám az Édásznál dolgozott), vizet meg a kútról hoztunk, később furattak saját kutat, ahonnan búvárszivattyú hozta fel. Mosdás lavórban, fűtés kályhával és ETÁval. Hetente kétszer a városi lakásban fürödtünk, másnap elintéztük a bolti és piaci bevásárlást, majd ismét ki Tapolcára...

A gimis szűk haveri körrel is ott sátoroztunk kétszer. Rettentően jól éreztük magunkat, bár nagyapám guggolós borát annyira nem találtuk finomnak. Nagyapám mindig toldozta-foldozta a kis házat, először nyitott majd zárt, üveges verandával, fedett, egyre zártabb kinti ebédlővel, fészerrel, pincével... A kertben kis szőlő, zöldségek, gyümölcsök, gyúgyfüvek (ó, azok a jó kis házi kakukkfűteák...)

Aztán egyre kevésbé bírtak kimenni. Egy ideig taxival vitették fel magukat, majd már az is kezdett terhes lenni. Végül eladták a telket, és végleg beköltöztek a városba. De aki hosszú évek, évtizedek alatt megszokja, hogy van egy kis kertes ház, ahol mindig akad tennivaló, az nem tud kényelmesen hátradőlni a fotelben.

Ő se tudtak. Egyre ingerlékenyebbek lettek, egyre jobban leromlottak. Ahányszor meglátogattuk őket, egyszer mindig rettentően összevesztek szüleimmel - kiabáltak, ordítoztak. Rettentően rosszul esett. Rosszul esett látni, hogy mivé lesznek, mivé lettek azok, akiket mindig imádtam.

Nem szerettem Miskolcra járni. Tulajdonképpen évek óta nem is jártam arra. Pár hete anyámék mentek Miskolcra, mert nagyszüleim kórházba kerültek - én végül az itthonmaradás mellett döntöttem. Hogy miért? Mert nem akartam megint átélni, hogy nagymamám talán fel se ismer, és csak nyaggat mindenkit. Hogy nagypapám veszekszik mindenkivel. Hogy anyámék kikészülnek idegileg, jól összevesznek velük, megígérik, hogy többet nem mennek, miközben tudják, hogy úgyis fognak. Mert nem akartam, hogy így emlékezzek rájuk.

Már bánom. És örökre bánni fogom.

Ma meghalt a nagypapám.

Mindig is úgy fogok emlékezni rá, ahogy tett-vett a telken, ahogy a városban kutatta az olcsó húst (isteni birkapörköltet csinált), ahogy esténként leültek "májkrájdert" nézni.

Mindig is emlékezni fogok rá, hogy amikor utoljára találkozhattam volna vele, áén úgy döntöttem, hogy nekem derogál.

Mindig is tudni fogom, hogy egy szar alak vagyok, hogy hagytam így elmenni egy csodálatos embert.