Én, életnagyságban

Figyelem! Öveket becsatolni, kezeket a katapultgomb közelébe helyezni. Mélyrepülés következik az örvény közepébe. Gyengébb idegzetűek most inkább szálljanak ki.
Felszállás...

Szombat. Gondolkodás, indulás, kis kapkodás. Gondoltam, megyek a 11:40-es busszal, le is értem 11:30-ra, hogy legyen időm jegyet venni, és elérjem a buszt, csakhogy a buszvégen szembesültem azzal az aprósággal, hogy nincs 11:40-es busz. Csak 11:20-as, meg 12:00-ás. No mindegy, ezzel is időben a találkozó színhelyére értem. Találkozó, mármint RoboRally parti. Flegma már pénteken úgy döntött, hogy nem jön (erről már írtam), Trollbarát sem tudott jönni, Játékbarát is otthon maradt inkább (a barátja úgy döntött, hogy nincs kedvük). A találkozó azért 5 fővel lezajlott, jól szórakoztam, bár nem nyertem - de különösen a RoboRallyval nem ezért játszok. Aztán 6-kor feloszlott a társaság, és irány Nyílt Lángék bulija. Hááát... Eredetileg vad orgiát ígértek (ami alapján egy jobbfajta bulira számítottam), de csak egy UT2004 parti lett belőle, két gépen váltva. Nem mondom, nem volt olyan rossz, csak... csak ha előre tudom, hogy ez lesz belőle, inkább hazajövök pihenni. Hajnalban dőltünk ágynak, nem tudom, mennyi volt az idő, 9 körül ébredtem, első hallásra arra, hogy a fölöttünk lakó párocska hangosan örül az együttlétnek, aztán szép lassan arra a következtetésre jutottam, hogy csak két galamb hangja megtévesztő. Reggel még kipróbáltuk a netes BloodBowl-t, nem rossz, nem rossz, bár van pár bug benne (a két gépen helyi hálózatban például sehogy sem tudtuk beizzítani a játszmát). Aztán irány haza, a tervezett délelőtti indulás helyett a 14:50-es buszt értem el (persze, ha egyel korábbi villamossal jövök, akkor még éppen elértem volna a 14:20-as buszt is). A buszvégen állva egy rohanó csapatra lettem figyelmes, akik mintha menekültek volna valahonnan. És lőn: kisvártatva feltűnt egy kopasz illető, egyik szeme bedagadva, másik szeme alatt vékony vérpatak, fején félökölnyi póp, jobb kezében meztelen pengéjű kés, és felénk üvölti: "Hova mentek?" Most először örültem a tömegnek, ami körülvett. Aztán a kopaszt követő sírdogáló leányzó valahogy lecsillapította és elvitte onnan. Felszálltam a buszra. Az itthoni buszvégtől félútig jutottam, amikor hívott apám, hogy ugyan, mégis ki tudna jönni értem kocsival, de ha már félúton vagyok, akkor mégsem jön ki. Fél ötre értem haza, gyors zuhany, ebéd, irány Antiék, a beígért BloodBowl... bár a megbeszélt 5 óra helyett fél 6-ra mentem, de ezt már a buszon jeleztem nekik. Az első félidő vége döntetlen, aztán Lányom Anyja 1:0-ra püfölt. Nem tört volna le a vereség, ha egy jól átgondolt stratégia eredménye (vagy legalább valamilyen szinten átgondolt stratégia), de ahogy az amazonjaival játszott az élőholtak ellen, nem az én játékosaimból kellett volna 1-nek meghalnia és kettőnek lesérülnie. A győzelmét csak és kizárólag a dobások segítették. Egyszerűen nem volt normális dobásom. Most értem haza, és teljesen készen vagyok. Ez az utóbbi pár nap nagyon kikészített. Pénteken fel Bépére, vissza Bépéről, szombaton is fel, ma vissza, alvás összesen úgy 8 óra három nap alatt... (A pénteki találkozó Örökmosolyjal üdítő és élvezetes volt, boldoggá tett, de az utazás kimerített kissé...) "It's easy here with you, like a walk in the park, just before dark..." Ez a dal az egyetlen, ami most visszatart a teljes széthullástól... Ez a dal, és az, amit, akit nekem jelent.
"Nem kell, hogy észrevedd,
Mert meg sem értheted,
Nem látja szép szemed,
Hogy az átok alól végre feloldoztál.
Zavartan felnevetsz,
Örülsz, hogy itt lehetsz,
Engem nem gyűlölsz, nem szeretsz,
De az átok alól végre feloldoztál!"
Mindannyian folyamatosan nyomás alatt állunk. Minél több mindenünk van, annál többet veszthetünk, annál több figyelmet, türelmet és lelkierőt igényel megtartásuk... Én most ismét a határaimhoz érkeztem. Idén túl sokszor jártam már a szakadék szélén... És nem, nem viselem könnyen. Nem megy. Sokan segítenek, próbálják tartani bennem a lelket - ki így, ki úgy, ki tanácsokkal, ki törődéssel, ki mosolyjal, ki szeretettel. Nélkülük nem sikerülne. "I'm going slightly mad!" Ma hazaérve apámnak (aki még nagyban virrasztott, gondolom, hogy jól elküldhessen aludni) kijelentettem, hogy márpedig én most még bekapcsolom Szürke Hollót. Nyitotta a száját, a szemembe nézett, és épp csak halkan mert morogni valamit. "You're like a melody that follows me, and when you go I still here music constantly..." Jövő héten sajnos nem hiszem, hogy tudok Örökmosolyjal találkozni, csak ha esetleg ő jön ide meglátogatni, ami sajnos nem valószínű. A jövő hét nagyrészében valószínűleg két ember helyett dolgozok, pontosabban három, mert a fő "rendszergizdánk" (aki a bölcsész diplomái ellenére még helyesen írni sem tud, a számítógépekhez meg pláne nem konyít) úgy egy hónapig van betegszabin, Kolléga pedig pénteken jelentette ezirányú prognózisát. Holnap délután szünetet tartok. Hazajövök, és a pihenésnél és az agyatlan sorozatok és filmek nézésénél kimerítőbb tevékenységet nem vagyok hajlandó végezni. Ezúton kérek meg minden villamost és egyéb közlekedési katasztrófát, hogy holnap kíméljenek meg. Mostanában eleget szórakoztak már velem. Holnap kizárólag jó híreket vagyok hajlandó meghallgatni. A rossz hírek hozóit lelövöm. Balesetekkel, halálhírekkel ne is próbálkozzatok. A világvége csókolózzon a ráspolynyelvű hegyimanóval.
És most lassan megpróbálom felhúzni a gépet és elhagyni az örvény száját. Találkozunk odafent - vagy odalent.
"Gitárommal a kezemben egy szakadékba nézek,
Kapaszkodom a húrokba, mert lezuhanni félek,
Hisz´ hív a mélység, egyre jobban, ha magam lennék, elbuknék,
De míg a hat húr kitart, addig én is bírom még..."